Az a bizonyos magány és szomorúság...

"Az élet túl rövid - vagy túl hosszú - ahhoz, hogy megengedhessem magamnak, hogy ilyen pocsékul éljem le."

Igen, ma elég rossz napom volt...

Kikaptuk a matek dogát, ami hármas lett... sokan mondták hogy jaj de mákos vagyok,mit vagyok úgy oda, nekik 1-es 2-es lett... Igen sokaknak rossz lett,de ez engem nem vigasztal. Tény hogy nehéz volt, de igaza van anyukámnak aki azt mondta még mielőtt kikaptuk volna, hogy biztosan nem lesz ötös, mert 1 napot tanultam rá - igaz akkor legalább 3-órát csak ezzel foglalkoztam - és így nem lehet 5-öst írni hogy kapkodva, fáradtan este nekiállok matekozni... igen be kellett volna osztani folyamatosan... tanultam belőle,de igazából nem is ez bánt ( hisz ez önmagában nem baj mert nem írta be a jegyet mondván hogy írunk javítót és még gyakorolunk rá (: Ez mondjuk jófejség volt tőle ) Jól van most biztos fogod a fejed hogy akkor miért vagyok szomorú ha úgy sem írta be, de akkor is bánt mert eddig csak 5-ösöm van és a rossz félév után be akartam magamnak és sok mindenki másnak is bizonyítani hogy én képes vagyok kitűnő lenni és nem vagyok olyan hülye és lusta mint azt sokan képzelik... De tudom hogy a tanárok mind azt gondolják hogy mennyire lusta vagyok... pedig nem így van csak valamiért semmi nem úgy sikerül ahogy szeretném... figyelmetlen vagyok és sokszor emiatt is veszítek sok sok pontot amit egyébként tudok... de persze ezt nem látják... Barátnőmnek is 3-as lett, pedig ő is sokat tanult rá mint én és óra után megkérdezte a tanár hogy halad a feladatokkal mindent ért e meg ilyenek, én is ott álltam és tőlem is megkérdezte, azt feleltem már jobban értem de van 1-2 feladat ami nem sikerült még ( mert ez az igazság )  és erre azt válaszolta hogy milyen szégyen hogy nem tudtam megoldani a kémiás feladatokat amikor a nővérem is idejárt és ő nagyon ügyes volt kémiából, és hogy miért nem kérek segítséget. Hirtelenjében nem válaszoltam neki semmit csak lesütöttem a szemem... persze ebből is az látszik hogy milyen lusta vagyok még arra sem veszem a fáradtságot hogy a nővéremet megkérdezzem... pedig ha tudná hogy percenként rohangáltam át a szobámból a nővéremhez hogy már megint miét nem jött ki az eredmény és mennyit gondolkoztam rajta... ennek ellenére még is csak 3-asra sikerült... Az szomorít el leginkább hogy mindenki azt hiszi ilyen vagyok aki leszarja az egészet és csak azért sikerül neki 3-asra mert szerencséje volt, vagy jól puskázott... pedig sosem puskáztam...
Háát ennyit rólam... remélem azért majd csak megváltoznak a dolgok, de addig sem adom fel és nem felejtek el mosolyogni :)